Hullámvasút

14 napja fenekestül felfordult az életünk. Úgy írnám le, hogy érthető legyen: egy hullámvasúton ülök ( Zoli is ott ül, csak kicsit hátrébb ) és kb. 300km/ h sebességgel sietünk valahová, amiről fogalmunk sincs. Közben pedig leesek és kicsit meg is halok, majd minden erőmmel visszamászok a hullámvasút üléseibe és néha úgy érzem: sínen vagyok. Beléptem csoportokba, olvastam cikkeket, tudományos munkákat is. Azután villám gyors sebességgel ki is léptem a csoportból. Jobb ha nem olvasom és követem a mások gondjait, mert most már hiszem: nem vagyunk egyformák. Mindenki más. Én meg különösen. Pontosan 46 nap múlva remélem még jobban felfordul az életünk. Néha azt sem bánnám ha folyamatosan bolydult méhkasként élnénk, de néha a pokolba kívánom az egész életemet. Nekem senki ne mondja, hogy nyugodjak meg és legyek nyugodt, ne sírjak, lazulgassak. Hogy lazulgassak, amikor azt sem tudom, hogy mi vár rám? Hogy legyek nyugodt amikor nekem egyszer már az életemért is harcolnom, küzdenem kellett, most meg azt dobta a gép, hogy egy még számomra ismeretlen kis életért is küzdenem kell. Most ott tartok, hogy amikor mondják: hát ingyenes a lombik program, hangosan felnevetek ès nagy kacagásba kezdek. Lófaszt. Ennyi pénzt cipőre nem költ életében az ember ( na jó én megközelítem ). Itt úgy röpködnek a tíz-húszezrek amiről fogalmad sincs. És ugye azért nincs, mert van akinek elég élvezetből szerelmeskedni, valakire csak ránéznek és hopp terhes, de van aki fizet. És nem csak nagy árat fizetek érte pénzzel, de minden nap a lelkemet marcangolja szét a tudat, hogy nekem nem elég a házas élet. Kb. 10 vérvételen vagyok túl. Persze mindegyiket más napon, más napszakban, más 
pózban, más állapotban kell levenni. Persze miért is lenne egyszerű. Kezdjük azzal, hogy ilyen pontosan még soha nem tudtam megmondani az utolsó rendes menstruációm napját. Leszartam eddig. Gyógyszert szedek azt jól van úgy. Pontosan tudom, hogy melyik nap kellenek a vérvételek, mert ebben a bűvöletben élek hetek óta. Mindig flottul mennek a vérvételek. Hahaha. Azt gondoltam. Lófaszt. Úgy félek, hogy alig tudok néha produkálni, mert már inni is alig bírok. De a kitartás az bennem van. Aztán jönnek a jobbnál jobb kis kihívások. Cukorterhelés. Ebből annyi jut eszembe, hogy az összes gyerekes barátnőmmel átéltem már és jókora röhögésbe fulladtam, amikor vagy kihányták a tömény cukrot, vagy kifosták. Nekem a második jött be. 2,5 dl vízben az életed gyilkosát a cukrod tolod le 5 röpke perc alatt, mert ugye a szabály az szabály. Egyáltalán nem volt rossz. Az Impresszóban ( Miskolc legjobb étterme ), kb ilyen finom a limonádé cukorsziruppal. Miután vajmi kevés édességet eszem, így letoltam. Lesz ami lesz. 10 perc elteltével a falat tudtam volna kirúgni a helyéről úgy ahogyan van. Én nem tudom mi ez, de fáj nagyon...- na melyik versből idéztem? 

Azt hittem felrobbanok, megőrülök. Mindez munka közben. Kibírtam. Mondjuk két ordítás között. De miután alul távozott, jól is lettem. Adunk mintát, adunk vért, várjuk a genetikát, a hormonokat, hogy netán “ écesek” vagyunk-e? ( az még nem voltam ) hepa lázban egünk. Szóval várakozunk. Semmihez nincs kedvem. Csak azért nem sírok a nap 24 órájában, mert “kurvadrága” a szempillám. Ez visszatartó erő. Imádom, hogy hallom mindenkitől jajj édesem/ kincsem minden rendben lesz, tudjuk mit érzel. Mekkora ámítás. Lófaszt tudja bárki is. Ezt csak az tudja, aki átélte. Kívánom, hogy minél kevesebb ember jusson el ide és csak egy szerelmes éjszaka alatt foganjon meg a csodás gyermeke. 4 éve ha valaki azt mondja, hogy gyereket fogok lombik eljárással végigcsinálni, akkor hangosan kinevetem. 
De mit tegyek ha most találtam meg pár éve a társamat, a férjemet, a mindenemet. És, hogy mindenki tudja: ez a sírig tart. Mindegy mit hoz a jövőnk a sírunkig megyünk. Én aki mindenkin átgázolva, néha kegyetlenül őszintén, bunkón megmondtam a véleményemet mindenkinek nekem a torkom szorul el egy órában kb. négyszer. Nyelem a könnyemet a kocsiban, otthon, boltban, fürdés közben, melóban és sorolhatnám még. Szerdán megint elaltatnak egy kicsit, hogy még jobban érezzem a törődést. Lesz egy kisebb műtétem, mert ez kell. Protokoll. Azt hittem az csak a politikában van. De itt is felütötte a fejét. Kicsit aljasul, de bekúszik a protokoll a testünkbe. Hát persze, hogy kibírom. Már szerintem a kereszttel a hátamon is felbírok menni a Golgotáig is úgy, hogy közben persze a protokoll betartom. Mi ez nekem, ugye? De pihenhetek 1 napot. De klassz. Azután kis regenerálódás és elindulunk óriás műlesiklásban. Azaz én. Zoli követ, fogja a kezemet és tűri majd a hormonok hatását. Szedhetne ő is. Hahahah. 

Fontos megjegyeznem, hogy tegnap gondoltam egy “ kurvajót”! Pataki Zita 10 részes kis vlogját megnéztem. Persze Zolira is rákényszerítettem ( na jó ez túlzás ). Emberek. Szívbemarkoló, csodálatos, emberfeletti, szomorú vlog. Ha ezt nem sírja végig bárki, akkor az vagy egy robot vagy egy tényleg érzéketlen bunkó. Belül is sírhat valaki azt is elfogadom. Tabu téma. Lombik. Úgy érzem mintha leprás  vagy a pestis járvány egyedüli áldozata lennék a társadalom számára. Nem. Vagyunk egy páran, akik teljesen egészségesek vagyunk, boldogok ( most annyira nem ), akik minden utolsó lélegzetvételünkkel harcolunk valamiért, ami nekünk vagy megadatik vagy nem. Nem barátkozom lombikos anyukákkal. Nem akarok beszélgetni senkivel. És nem azért mert antiszociális vagyok, hanem mert én más vagyok és mindenki szervezete más. Nem akarom hamarabb tudni, hogy mi vár rám, mert mindennek eljön az ideje.  

A jó isten kezében vagyunk. Én a sorsomat a te kezedbe adom, és várom a bírálatot. 

Köszönöm a mérhetetlen türelmet Zolinak, a családunknak, a barátnőimnek és neked, aki olvasod. És remélem nem sírsz, mert minden erőmet összeszedve én sokszor zokogok írás közben, de  egy vidám blogot akarok neked készíteni, hogy nevess is, mert csak így érdemes. 

Szeretlek titeket. 

Az életem legnagyobb küzdelme most kezdődik el

Ha eddig azt gondoltam életem során, hogy sokat szenvedtem és harcolnom is kellett bármiért, akkor most elmondom, hogy életem legnagyobb küzdelmére készülök. Fogalmam sincs mi lesz az elkövetkező hetekben és hónapokban. Fogalmam sincs, hogyan kell felkészülni, feldolgozni, átélni, megélni a következő időszakot. Egyet tudok: most egyedül vagyok még ha van egy remek társam is. Ezt egyedül fogom megélni, megsiratni legbelül. Az elmúlt 10 napban megfordult a világ velem. Annyi információt kellett befogadnom, hogy néha szégyen nem szégyen, fel kellett írnom a teendőket. Ennyi vérvétel összesen nem volt életemben, még akkor sem amikor a halálos ágyamon feküdtem. Mondjuk még egyszer végigcsinálnám azt, csak ezt adja meg nekem a jó isten. Bármikor szembe szállnék és néznék a halállal is csak ezt ne kelljen átélnem. Azt hittem, hogy mióta a másik felemet megismertem, már semmiért nem kell megküzdenem, sínen vagyok mint Petőfi. 13 napja megcsináltattam a szempillámat, mert rendszeresen csodás tekintettel akarok szembesülni a tükürben, majdnem 40 évesen. Hogy miért írom ezt most le? Mert 10 napig sírtam. Lesírtam az összes pillámat de remélem megérte, és odafenn hálás lesz valaki ezért és terel majd abba a bizonyos mederbe. Pontosan 36 évig azt gondoltam, hogy én nem főzök senkire, nem mosok senkire és nem szülök senkinek. Különösebb oka ezeknek nem volt, de senki soha nem várta el tőlem és semmilyen nyomás alatt nem voltam. Most se vagyok, de el kell mondjam, hogy kinevettem volna bárkit is, ha azzal jön nekem, hogy majd főzni fogok például. És most állak a tükörben és azon veszem magam észre, hogy istenien főzök. Nincs nyomás, nincs elvárás. Sőt. Most lehetne csak az, hogy semmit nem csinálok, mert megtehetném. De felnőttem. Felnőttem egy olyan feladathoz is, amit sosem akartam igazán. Annak sincs oka. Egyszerűen nem hozta az életem azt, hogy érezzem a késztetést arra a dologra. Amikor arcul csap az élet, akkor tudjuk meg igazán, hogy mit is jelentenek bizonyos dolgok. Hogy nincs ember aki eltaposhat minket, hogy senki bántását nem vagyunk kötelesek eltűrni, hogy egyszerűen csak élni kell a lehető legboldogabban. Eddig is így voltam. Most összeomlottam. De miután tisztáztam magamban a sok félelmet, a sok megválaszolatlan kérdésre saját magam megadtam a választ szembe kell néznem, hogy itt az idő a harchoz. Eddig azt hittem, hogy minden bizonnyal harcoltam az életem során. Aztán rájövök szép lassan, hogy annyira egyszerű, szép, csodás életem volt még akkor is ha voltam már a halál torkában, hogy most sem lehet másként: győzni fogok.
Nem beteg vagyok, hanem más lettem. Más lettem belül, mert olyanra vágyom ami van akiknek megadatik egyszerűen, de az én rögös utamon ez nem így lesz. Nekem kicsit oda kell tennem magamat és el kell csendesednem saját magammal, és meg kell értenem, hogy ezt az utat kaptam a sorstól. Nem fogok beleőrülni, nem fogok sírni ( na jó biztos fogok ), nem annyit, nem fogok aggódni, mert tudom, hogy az utam aknákkal kirakott és nekem bizony úgy kell lépkednem, hogy elkerüljem a robbanást. 2019.07.18.-án leszek 40 éves. Most ez a legutolsó gondolatom annak ellenére, hogy a születésnapom egy igazi hétig tartott mindig is. Most az lesz, hogy menetelek a születésnapom felé és minden erőmet összeszedve úgy fogom átélni ahogy azt még sosem tettem. Most valahogyan nem várom. Könnyekkel a szememben csak azt szeretném ha a születésnapom már más lenne. Minden vágyam valóra válhatna és soha többé nem sírnék csak örömömben. Felkészültem, hogy ez lehet nem következik be és minden erőmet összeszedve akkor is boldog leszek, ha most nem úgy sikerül ez az egész ahogyan elterveztem. Végig fogom írni erőt adva másoknak, hogy én mit és hogyan élek meg ezekben a hónapokban. És igenis viccesen és mókásan fogom ezt tenni, még ha néha a fogamat össze is kell szorítanom. Azt mondta mindig a nagymamám, hogy a zuhany alatt kell sírni, mert ott senki nem látja. Most azt mondom, hogy már ott sem fogok sírni. Az első konzultáción túl már sokkal könnyebb. Senki tapasztalatát nem olvasom tovább és nem érdekelnek a különböző eredmények. Amúgy fingom sincs, hogy miről beszélnek sokan és nem is akarom tudni. Az én utam más. Mindenkié más. Az én utam az enyém. Most már tudom, hogy én fogok erőt adni azoknak, akik pont úgy sírtak ettől, mint ahogyan én tettem napokig. Nincs sírás. Egy másik élet kezdődik. Remélem szebb és azt is hiszem, hogy fentről egy ember most tényleg megsegít és nekünk is megváltozik az életünk. Hogy mi a gond? Semmi. Semmi gond nincs. Mert az élet bárhogyan is de utat tör magának.  Lombik.

Az az igazság

Az az igazság... de ez érdekel valakit a mai világban egyáltalán? Senkit. Az igazság nem fontos és nincs is rá szükség. Nem tudod bebizonyítani, hogy te mondasz igazat. Hazudni könnyebb és hihetőbb is. Bármit teszel, ha valaki hazugsággal akar neked ártani, ártani is fog. És ez ellen nem tehetsz semmit. Borzalmas érzés, amikor tudod az igazat és mondod is, de hazugokkal, kétszínűekkel állsz szemben. Nem tudom milyen világ lett. Itt nem számít, hogy kiállsz magadért, nem számít, hogy egyenes vagy. Az igazság azért nem érdekli az embereket, mert akkor szembesülni kell saját magukkal. Azt meg mondjuk ki, hogy nagyon kevesek képesek. Nagyon kevés az az ember, aki belátja a hibáit, és tudomása van arról, hogy voltaképpen milyen is ő valójában. A lázadókat, magas igazságerzettel rendelkezőket a társadalom kiszorítja, kiközösíti. Ha nem vagy proli egy munkahelyen és nem vagy csúnya, elesett, hátrányos helyzetű, masnéven egy kalap szar, akkor nem fognak elfogadni. És ennek semmi köze a mássághoz, politikai hovatartozáshoz, a nemekhez. Egyszerűen a társadalom azt nem nézi, hogy igaz vagy, csak azt fogadja be, akik balfaszok, szerencsétlenek. Hogy miért? Mert vetéjtárs vagy. Mert ha egy kicsit is jobb vagy, alád tesznek, pletykálnak, bántanak. Persze szemtől szemben ez nem megy. Azt sosem fogja elérni egy igaz ember sem, hogy valaki a szemébe mondja, hogy gyűlöllek ezért és ezért. Az emberek többségének tényleg nincs jobb dolga annál, hogy bántson, ártson. Még akkor sem ha csaladjuk, gyermekeik vannak. Egyszerűen így vannak kódolva. Ha kussolsz nem lehet bajod. Semmilyen téren sem, mert birka vagy és beleillesz a környezetbe. Elfogadnak. De mi van akkor ha nem vagy birka? Ha nem állsz be a sorba? Nos. Egyet tudok. Kirekesztett leszel, alád tesznek hazugságokkal, kitalálnak hazugságokat rólad és bármit is teszel ők győznek. Egy darabig. Mert a sors mindenkivel elbánik ha akarjuk ha nem. Az nem kérdezi meg, hogy akarod-e a sorstól a rosszat vagy éppen a jót. A sorsod és az ègiek előbb vagy utóbb lecsapnak a gonoszokra, azokra akik ártanak a másik embernek. Nincs olyan, hogy nem fizetsz meg a múltadért. Egy dolgot figyeltem meg, akik nekem ártottak vagy bántottak. Lehet, akkor nekem elég rossz volt, de sajnos többszörösen kapták vissza az élettől a jutalmat. 

És ahogyan másról beszélnek neked, úgy rólad is fonak ezek az emberek. 

Az igazságot egyébként a hazug emberek is tudják, de míg az igaz ember jól alszik, a hazugok gyötrődnek. 

Nincs mit tovább tennem... meggyógyultál.

15 éve volt. Ahogyan pakolom most a bőröndöt eszembe jut, hogy akkor nem én pakoltam a bőröndöt. Már nem is emlékszem, hogy ki csinálta, de gondolom az apám. Sok mindenem volt abban a szobában 18 hétig. Emlékek, szomorúság, fájdalom, barátság, könnyek, nevetés, halk sóhajok és minden ami akkor abba a 18 hét minden rezzenésébe belefért. Minden percére pontosan emlékszem. Míg élek nem lesz nap, hogy ne jusson eszembe, de már minden más alapokra helyeződött. Mindig eszemben lesz, de tudom, hogy azoktól a napoktól lettem az, aki most vagyok és megtörhetetlen. Mikor az első percben megláttam az orvosomat abban a pillanatban tudtam, hogy valami minket egy életre össze fog kötni. Az első percben tudtam, hogy Szíriáról csak a szép és a jó fog eszembe jutni. Az fog eszembe jutni, hogy itt van egy ember, aki azt sem tudja, hogy ki vagyok és minden porcikájával arra fog törekedni, hogy engem meggyógyítson. Szíriából jött. Remélem miattam. :) Nem barátkozott, de tudtam, hogy ő lesz az, akinek a kezében van az életem. Az életem minden egyes perce, fájdalma, rossza. Tudtam, hogy csak benne és magamban bízhatok és senki másban nem. Sem a családomban sem a jó istenben. Csak mi ketten voltunk. Ő és én. Nem hazudott sosem nekem. Mindent tudni akartam és így elmondta, hogy olyan súlyos az állapotom, hogy nem biztos, hogy meg tudja menteni az életemet. 24 éves voltam. Még csak 24. Arra gondoltam, hogy igazából semmit nem tapasztaltam meg az életben, de ha ő ezt mondja, akkor elfogadom. Miután a kezében volt az életem nem tehettem mást. Mindent úgy csináltam ahogyan mondta. Feküdnöm kellett. Semmi mást nem tehettem csak feküdtem. Nyárból ősz lett, őszből tél és eljött a mai nap. De míg ez elérkezett 15 év telt el. Minden percét szerettem most már. Így visszagondolva jobb, hogy én kaptam ezt a keresztet, mert kibírtam. Más tudom és hiszem, hogy belehalt volna. Kaptam egy keresztet, amit csak az ért meg, aki kap egy ilyet. Nekem senki ne mondja, hogy tudja mit érzek és éreztem. Dehogy tudja az átlag. Mit tudhatna bárki is azokról a napokról, amikor egyedül vagy a betegségeddel és fekszel egy ágyon súlyos hónapokat. Minden áldott nap vártam, hogy reggel legyen. 3 napig úgy terveztem, hogy meghalok. Akkor itt és most ez legyen, ez az utam, de ne legyenek fájdalmaim. Semmi ne fájjon már. 3 kemény nap után, ahogyan vártam a halált, rájöttem, hogy ez sem megy könnyen, ahogyan semmi nem megy az életben karikacsapásra. Mindig azt hittem gyermekkoromban, hogy a halál a legkönnyebb dolog az életünkben. Láttam, hogy a 99 éves dédnagyanyám csak elaludt. Nem is haldoklott. Mondjuk a dunyhában feküdt, abban, hogy lehet szarul lenni? Puha, kellemes, meleg. Mindig azt hittem ilyen könnyű lesz a halál. Azt nem gondoltam volna, hogy elég hamar megcsap a szele, de ma már mindent és mindenkit másképpen látok. Már senki és semmi nem érdekel. Ahol tudok segítek, de már csal korlátozottan. Már semmi nem számít. Sem pletyka, sem bántás, sem rosszindulat, se átok. Rajtam már semmi nem fog és tudjátok miért? Mert kaptam még egy esélyt. Január mindig a legszebb hónap lesz. Igaz még sárga voltam 15 éve és nagyon viszkettem, de elengedett, mert nem tudott az életemhez többet tenni. Azt mondta az utamra bocsájt. Akkor még nem tudtam, hogy hason fekve 24 órát fogok sírni a saját ágyamban, hogy nem fogok emlékezni arra, hogy aznap kik voltak nálunk, hogy lássanak.. élek. Mindig mondták, hogy milyen erős vagyok, sosem sírok. Dehogy vagyok az. Minden áldott nap sírtam. Éjjel. Magamnak. Senki ne lássa, hogy sírok. Nagymamám azt mondta egyszer, hogy csak a zuhany alatt lehet sírni, mert azt senki nem látja. Betartottam. És miért? Mert nem akartam, hogy bárki is sajnáljon. Nem akartam, hogy azt higgyék feladtam, hogy nem harcolok az életemért. Csendben tettem. Akkor még nem volt ilyen közösségi média, nem volt kirakat ahova kitehettem volna, hogy hahó beteg vagyok, vagy éppen megírhattam volna, hogy a halálos ágyamon fekszem a 3-as kórteremben.  Talán jobb is, hogy ez akkor volt, mert csak én voltam és az orvosom. Mindenki hozzátett a napjaimhoz még a takarítónő is. Szerettem őt is. Mindenkit. Szerettem amikor bejött az orvosom és leült mellém, hogy hitt bennem és magában is. Szerettem ahogyan meleg volt, ahogyan őszbe költözött minden, szerettem, hogy köd lett és tél. Mai napig tudom, hogy bármilyen az idő, nekem boldognak kell lennem. Nem mindennap megy. Dehogy megy mindennap, de törekszem. Törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a napokból, hogy lehetőleg több nevetésem legyen, mint sírásom. Már nem mindig sírok a zuhany alatt. Már merem mondani amit érzek, már merek sírni a barátaim előtt, már kimondom, hogy nincs szükségem dolgokra, már tudom, hogy kik lettek az igazi barátaim, az életem részei. Már azt is megtanultam, hogy a pohár félig teli van. Már tudom, hogy a pánikbetegség nem halálos és pontosan úgy lehet nevetni rajta, mint egy vicces filmen. Tudom, hogy nem rémisztő és tudom, hogy lehet és kell is beszélni róla. Már nem szégyellem, hogy van, hogy összeomlok, hogy rohamom van ( mondjuk évente 1x ), hogy néha itt-ott fáj. Mindjárt 40-en leszek. Van még 2 évem. Olyan hálás vagyok ennek a 39 évnek. Olyan jó, hogy felszedtem pár kilót, hogy nincs sok ráncom, de ősz hajam az lett ( bazdmeg ), hogy már kicsit nehezebben indul a napom, hogy nem kell sminkelnem magamat, hogy felnőttem Zoli mellett, hogy asszonyoskodom, hogy megtanultam főzni, hogy leküzdöttem ha nem is mindig, de többnyire az összes szorongásomat, hogy ha szorongok, akkor is szeretnek. Minden jó amit megélek. Jó, hogy szerelmes vagyok, hogy ő is belém, még ha kemény időket is megéltünk, mert mindenki megéli a szart is, hiába tagadják. 18 hét tanított meg arra, hogy soha de soha nem lehet feladni az álmainkat és ha nem is rögtön kapja meg az ember, de idővel annyi jó fog jönni, hogy nem győzzük majd fogadni. Akkor azt hittem nekem már nem lesz boldogságom. A legnagyobbat kaptam a jó istentől. Életet. Sokan színjátékot játszanak és az olyan embert, aki hasonlóképpen él mint én, azt megvetik. Pedig én vagyok az igaz, még ha sokszor nyers is, mert akkora szeretet van bennem az élet felé, hogy keveseknek adatott ez meg. Sosem leszek más és nem fogok a társadalomnak megfelelni, nem fogok birka lenni. Fehérek közt fekete leszek és jobban fogom magamat érezni, mint az átlag. Mert amikor megszülettem 1979. július 18.-án már akkor eldőlt, hogy ki leszek és mi lesz az utam. Egy csöndes lányból, akit sokan bántottak már akkor, egy nagyszájú lett, egy szőkéből fekete hajú, egy kedvesből még kedvesebb. Már senkinek nem köszönök a múltamból és nem azért, mert felsőbbrendű vagyok. Csak már nem alacsonyodom le senkihez, már nem tud senki sem megbántani, már a rossz embereket elengedem és nem is csalódok bennük. Már elfogadom, hogy ilyen a világ. Vannak napok amikor belefutok az emlékekbe, hogy egy-egy illat visszahozza az emlékeket, hogy vannak könnycseppek, amik azért a 18 hétért hullanak, de egyet tudok. Mindenki harcos, vagy így vagy úgy.
Én ma ünnepelek, mert ma nagy nap van. 15 éves lettem ma és minden percét szeretem ennek a 15 évnek, mert az, hogy ma ilyen vagyok, azt ennek a napnak köszönhetem.

Köszönöm dr. Aswad Waled-nak, hogy megmentette az életemet, hogy segített a mindennapokban, hogy bízott bennem és, hogy akkora tudást hozott nekünk Miskolcra, hogy mindenki felállva tapsolhat neki! Köszönöm Ancsának, hogy mai napig szeret és mindenben mellettem állt, hogy főzött nekem, hogy betakart, hogy hagyta, hogy aludjak és nem engedte, hogy összeomoljak, Eruskának, hogy hetekig simogatta a viszkető testemet, az anyámnak, hogy még mai napig azt mondja, hogy vegyek fel kabátot, mert mínusz van ( amúgy magamtól is felveszem ), apámnak, hogy ennyi kiflit életében nem kent nekem, mint akkor megtette, hogy az állandó rosszkedvemet végignézték, köszönöm nagymamámnak, hogy hitt bennem mindig és azt is, hogy amit szeretettel megfőzött mindig beküldte nekem és minden éjjel imádkozott értem, hogy nehogy elveszítsen. Jocinak, hogy mai napig az összes hibámmal szeret.
És utolsó sorban magamnak. Magamnak, hogy ha most is sírok, erősebbnek érzem magamat, hogy tudok róla beszélni, hogy egy percét sem szégyellem, hogy van kiút a halál torkából.

És neked aki olvasol, ha egyszer is mosolyt csaltam az arcodra már megérte, hogy élek.

Viszkis

Nem tudom Antal Nimródot mi vezérelte, hogy ezt a filmet megrendezze és ezáltal a mozi vászonján felénk prezentálja, de egyet tudok. Én tudom miért írok most róla.
Megnéztem. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy elmentem és fizettem érte, támogattam valami olyasmit, amit talán nem kellett volna. Az, hogy nevettek a film közben és nyilván nem kínjukban, hanem, mert gyakorlatilag még hosszú évek óta is szurkolnak neki, az szánalmat vall. Modern kori Rózsa Sándorunkról tulajdonképpen semmit vagy vajmi keveset tudok. A film adott némi homályt, hogy mi is történt évekkel ezelőtt. Gyermekkorától kezdte, ami nem volt könnyű. Hozzáteszem sok gyermeknem nem könnyű sem akkor, sem most. Sőt! Továbbmegyek. Felnőttként sem könnyű senkinek sem, mert dolgoznunk kell ebben a néha reménytelen világban, de mégsem rabolunk. Sőt! Talán eszünkbe sem jut. A film közben sajnáltam, sajnáltam egyetlen percre még gyermekként, aztán feldolgozni kényszerültem. Sajnáltam, de rájöttem, hogy nem kell. Tudatosan tette amit tett, már sajnos akkor is. Nyilván nem volt igazi családja, és nem volt példa előtte. De sokunknak nem volt és talán most sincs. Mégis emberek vagyunk, és emberek tudtunk maradni. Néztem a filmet és feldolgoztam azt, amit ő tett és, hogy a társadalom hogyan tette őt naggyá, már ha ezt annak lehet nevezni. Nem szeretem, nem fogadom el, és nem leszek rajongója sem. Hősnek sem tartom, sosem fogja senki a számból hallani, hogy ő egy hős! Mert nem az. Sosem volt és sosem lesz az. A hősök azok, akik azokban a pillanatokban kiszolgáltatottak voltak neki. Azok a dolgozók, akik becsülettel mentek azokon a napokon dolgozni. Azok, akik életük végéig emlékezni fognak azokra a percekre, amik valószínű, súlyos óráknak tűntek akkor.  Döbbenten szemléltem egy embert aki tulajdonképpen senki nem volt. Figyelem kellett neki. Ez a filmben is elhangzik. Senki volt, akinek lett volna lehetősége az új életre amikor átszökött hozzánk. Senki nem hívta. Ő jött kéretlenül és lett egy ostoba emberek által kikiáltott valaki, aki nem az álmait váltotta valóra, hanem a mi pénzünkön ült éveket és lett egy köcsög készítő vagy tudomisén, hogy kicsoda. A legfontosabb mondata számomra az volt, hogy nem az a fontos, hogy bemenjen egy bankba, hanem, hogy ki is jöjjön. Én is minden kibaszott nap imádkozom, hogy ha bemegyek a munkahelyemre, ki is jöjjek. Mondjuk egészségesen, boldogan. Így is történik, de közben nem iszom és nem rettegek. Volt aki azt mondta és győzködött, hogy sosem lőtt. De lőtt. Sosem akart embert ölni. Elhiszem. Még ezt is elhiszem. De nem tudom mi a jobb? Ha hirtelen meghal valaki, vagy évekig cipel egy lelki terhet. Gondolom erre nem gondolt. És sok embernek eszébe sem jut. Csak menő és tapsoljunk neki.  Sokkal rosszabb elmondom kedves Attila. Én pánikbeteg vagyok. Az állapotom nem súlyos, de egy ilyen helyzetben talán meg is roppanhatok. Sosem tudta, hogy kik vannak éppen a bankokban, postán. Neki fogalma sem volt, hogy nem a fegyvertől kell félni hanem attól, akinek a kezében van. Az elméjétől. Az a hatalom. Egy fegyvert mindenki megtanulhat kezelni. Elég 60- as IQ. Nem kell több. A rendező megírta nekünk, hisz ő nem félt. Nem volt ott egyszer sem, csak legendát csinált belőle. Ez ma eladható. És el is adja, mert az érték sokaknak itt kezdődik. Volt egy rendszer amit senki nem szeretett. De itt azokról szólt ez a “pár” rablás, akik megélték. Nem a kormányról, nem Attiláról és nem a pénzről. Nekik mást jelent egy életen át. Ő nem akart ölni. Hangoztatja. Mi halandók nem tudhatjuk. Egy biztos. Antal Nimródot megkérném, hogy rendezze át a filmet. Mondjuk, hogy a végén megszólaltatja az összes lelki áldozatot, hogy halljuk ők mit gondolnak, hisz tudjuk az Attila nem akart ölni. Kérdezzük meg őket, hogy olyan- e az életük mint előtte? Hogy jó érzéssel gondolnak- e azokra a napokra? 
Kötve hiszem. Az emberek több mint 99%-a szereti a cirkuszt. Szereti az ilyen embereket, hősként tekintenek rájuk. 
Lehet, hogy volt olyan, hogy 28:1! 
De végül győztek azok, akik sokszor eltévedtek, de megtalálták. Boldog világot kellene teremteni. Nem akarok olyan világgal szembesülni, ahol egy ember, aki lelkileg tett tönkre dolgozó embereket, hősnek van titulálva. Ha lenne eszük a rendezőknek, a bevételt felajánlanák valamilyen klassz helyre. Mert bárhogyan is van... a lelküket sosem tudják megjavítani pénzzel, a dolgozóknak. 

Nyilván

Nyilván mindenkinek vannak hibái. Nyilván mindenki vétkes sok mindenben élete során, mert az élet maga nem is működne másképpen. Azaz nyilván hibákkal működünk. Vannak kapcsolataink, értékeink, és remélem, hogy egyre több embernek esze is lesz. Mikor valami nagyon jó az életben és az intim dolog, vagy bármilyen párkapcsolati érzés, akkor azt jobb ha saját magunkkal vívjuk meg, beszéljük meg. Nyilván az emberek egyik fele szeret hencegni a másik meg kussol. Sok mindent megbeszélhetünk, de vannak súlyos titkok, amiket mindkét félnek be kell tartani, mert bármikor elcsúszhat a dolog egy rosszul mondott, vagy leírt mondaton. Amikor valami nagyon jó az életünkben nem biztos, hogy azonnal meg kell osztani, de a szart sem illendő. Vannak tabuk a kapcsolatokban. Vannak dolgok amikhez fel kell nőni és érett férfiként és nőként kell dönteni azzal kapcsolatban, hogy vajon kinek és mikor mondhatunk el valamit? Mert ha rosszkor vagyunk rossz helyen és rosszkor mondunk valamit, akkor a párnák hamarosan könnyesek lesznek. Egyet megtanultam az életben, hogy bárkivel hozott össze a sors, azt tisztelem még akkor is, ha nem éppen fényes a múltunk. De istennek hála emberként tettük mindnyájan. Aki az életünk része volt, az soha semmilyen körülmények között nem szidjuk, nem kurvázzuk, nem gecizzük, nem pusztítjuk a jövőben. Ami két ember között egyszer megtörtént, annak jobb esetben a két ember szívében-lelkében kell maradnia. Nincs olyan helyzet, hogy azt harmadik fél megtudja, nincs az a helyzet sem öröm sem bánat, ami ebből az embert kibillentheti. Nagyapám azt mondta mindig, hogy a férfi tisztelje a nőt és fordítva is így kell tenni. Sokszor nem működik. Sokszor fel kellene nőni a különböző feladatokhoz, hogy bizonyos esetekben bármi is beteljesüljön. Sokszor kell előre gondolkodni, hogy mit teszünk. Valahányszor belenézek a tükörbe tudom, hogy a múltam jó helyen van, hogy soha senki nem tudja meg, hogy milyen vagyok igazából csak az, aki a pillanataimat megéli velem. Velem. Nem mással, velem. Nem nagy pofa, nem menőzik, nem vág fel semmivel ami engem érinthet, és másokat is. Nem árul el és ha valami jó azt velem beszéli meg. Amikor az ember valakivel kapcsolatba kerül, bármennyi ideig is fog tartani, tiszteletben kell tartani a szabályokat. A szabályokat, amikkel egy életre át lehet vágni egy férfi vagy egy nő életét. Tisztelik egymást és a legbensőbb dolgokat csakis ők ketten tudják. A szexualitás, az intimitás az két ember dolga és nem tartozik másokra. Az érett férfiak így kezelik a nőket, az ostobák hencegnek, kiadják szerelmüket és ezáltal alázzák meg őket. Aki nem így tesz, gyerek. Gyerek, akinek nincs még érett gondolkodása. Nincs előtte példa, hogy egy nővel, hogy kell és illik viselkedni. Egy férfi egy nőt felemel, otthont teremt, biztonságot ad neki és hitet. Bizalmat. Bizalmat, amit soha semmilyen körülmény között nem szeghet meg. Mert egy férfit hamarabb lehet padlóra tenni, mint egy nőt. A nő míg él nem felejt és mélyen benne lesznek a tüskék. A férfi hamar felejt és leszarja, hogy mit tett. De nyilván nem vagyunk egyformák és nem egy azonos értékkel rendelkezünk. Vannak kirakatok amik ragyognak. De a ragyogás mögött súlyos sérelmek és hibák vannak. Nyilván, mert a tettek mindig mást bizonyítottak. Egyre megtanított a nagyapám. Ha szeretünk valakit azt csendben tesszük, azt nem hangoztatjuk, lesben állunk és lecsapunk ha kell a szívünk minden szeretetével. De a nagyapám már nem él és nem tudja tovább mondani a bölcsességeit. De ha vannak még férfiak, azok tudják, hogy miről beszélek. A gyereke nyilván nem.

Nyilván.

Szokásaink

Hogy vannak, abban biztos vagyok. Aki egyedül él, annak olyan monotonná válnak bizonyos dolgai, hogy ha kizökken belőle, azt megérzi. Azt vettem észre, hogy mindent megszokásból csinálok. Mindent balról-jobbra, hátulról-előre és még sorolhatnám. Olyan megszokásban élek, hogy pár napja a kizökkenés miatt, majdnem elfelejtettem a szokásaimat. Azaz rájöttem, hogy nincsenek is megszokások, mert egy pillanat alatt az ember változtat mindenen. Ami addig megszokottnak tűnt, az megváltozik. Egy pillanat alatt tudunk máshogyan élni, viselkedni, reagálni. Képesek vagyunk rá. Pár napja fenekestül fordult fel az életem, és az addig megszokott kis mederben tengődő napjaim egyszerre tűntek el. De úgy, hogy magam sem hittem volna. Naponta többször töltöttem a telefonomat, mert szükséges volt, több ezer betűt ütöttem le a klaviatúrán, nem a jobb kezemben fogtam a telefont, mert a balban kellett, mert teljesen máshogyan vert a szívem.  Amikor nem a szokásaink rabjai vagyunk, akkor élünk csak igazán. Amikor a komfortzónánkból kilépve változtatunk a megszokotton, akkor vesszük észre, hogy élünk. Hogy remekül mennek a nem mindennapos dolgaink, hogy bármi ami nem a megszokott, azzal is elbánunk, hogy nem fontos a mindig élre vasalt ruha, hogy teljesen mindegy milyen a tusfürdő, hogy milyen a wc papír, hogy egyáltalán nem fontos a megszokott élet. Amikor az ember megszokásból él, annak a veszélye nagyon magas. És tényleg lehet megszokásból vezetni, élni, de nagyon veszélyes. Mert nem mindig üres a félig teli pohár, mert nem mindig kell értelmet keresnünk bizonyos dolgokban, hogy boldogok legyünk. Szokásom volt, hogy csak magamra gondoltam, még akkor is, amikor másra kellett volna. A szokásom rabja voltam. Egészen reggelig. Amikor a megszokott zuhanyzás közben már nem jobbra, hanem balra tettem a tusfürdőt, hogy már nem számított, hogy melyik oldalon lógnak a szivacsok, hogy nem számít, hogy a víz éppen, hogy bugyog le, mert nálam ez is nagyon fontos volt. Rájöttem, hogy az újság nem hátulról kezdődik és rájöttem, hogy az én elmúlt, és rájöttem, hogy nem baj, ha az életem a sport, hogy nem baj ha mást is látok, és érzek. Egyszerűen nem számít, hogy a megszokásból kilépve mást is gondolok, érzek. De azért a fontos dolgaimat nem cserélem le, nem hagyom el a hobbykat, nem fogok másnak szurkolni és nem akarok kevesebb cipőt, órát, parfümöt. Nem mondok le esőben sem a hétfői temető látogatásomról, mert az az életem része, mégha 4 éve is már hiányzik valaki, akiért mindent megtennék, hogy itt legyen, akinek pontosan olyan megszokásai voltak, mint nekem, de hisz a világot jelentettük egymásnak. Mert azok nem megszokások, azok az életem részei. Az vagyok én, aki ha néha a megszokottban él, de bármikor kizökken, ha érdemes, aki bármikor felveszi a versenyt minden szokásával ellenkezővel, aki ha éppen boldog akar lenni, az is lesz és nem bármi áron. Csak úgy. És ha a szokásainkon túllépünk és nem a megszokott lesz az életünk része, hanem a pillanat és az érzések, akkor azt hiszem, soha többé nem lesznek szokásaink. Leszünk mi. Hisz élünk.